Allison "Elle" Baranova

Név: Allison “Elle” Baranova
Születés helye és ideje: Wales, 1991. december 14.
Kor: 16
Neme: nő

Életrajz:

1991. decemberében születtem, messze azoktól az országoktól, helyektől, amiket szüleim gyermekkorukban a szívükbe zártak. Apám, orosz bájitalmester, Párizs nagyvilági összejövetelein ismerkedett össze aranyvérű, önmagát költőnőnek képzelő, nemesi ősöket felsorakoztatható anyámmal… Én meg mostanában túl sok Jane Austen-t olvasok, úgyhogy térjünk is vissza a XXI. századba, s hanyagoljuk egy kicsit a nem létező irodalmi vénámat.
Vagyis, szüleim találkoztak, egymásba szerettek, leküzdötték a nyelvi akadályokat, s mivel Franciaországot anyám már kicsinek, s unalmasnak találta, felkerekedtek, hogy a még kisebb, s még unalmasabb Nagy-Britanniában telepedjenek le.
Így én itt, Wales végtelen zöld mezejei között nőhettem fel.
Azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást… Ezt, én nap, mint nap megtapasztalhattam, hisz míg Apu hűvös, távolságtartó, mosolyt csak, akkor fedezhettem fel az arcán, mikor orosz akcentusomat kritizálta, addig Anyu életelve az, hogy csak kacagva szabad élni. Ha nem volt elég pénzünk arra, hogy kifizessük a számlákat, ami gyakran megesett, hisz Apu máig nem beszél helyesen angolul - akkoriban hogyan törhette ezt a nyelvet! -, akkor élete párja nem tett mást, mint hogy nevetett egyet, s közölte, hogy Nem baj, a jövő hónapban majd jobban vigyázunk. S mivel életében nem takarékoskodott, így a „vigyázás” abból állt, hogy kétszer annyit sikerült költenünk.
Első öt évem a feledés homályába veszett, de a hatodik végre valami változást hozott kicsiny falunk sivárságába. Új család költözött a közelünkbe… akiknek 10 éves kisfiúk tökéletes célpontot nyújtott számomra, hogy végre szüleimen kívül valaki máson is kipróbálhassam a gödröcskéim hatását. Mosolyogtam, somolyogtam, felajánlottam a pöttyös labdámat, csavargattam a kék szoknyám szélét. Ted McKenzie pedig vigyorogva fogadta el szerelmem zálogát, arcán még jobban világítottak a szeplők, mikor a labdámmal a kezében elfutott. Már, akkor tudtam, hogy minket egymásnak rendelt az Ég, s a kis közjáték után visszamentem a házba, tovább ábrándozva a zöld kertésznadrágjáról.
Másnap hiába vártam, elő nem került. Aggódtam, féltem, tíz lekváros kenyér sem csillapíthatta volna a nyugtalanságomat! Bőgve dőltem le a kerti padra, azzal az elhatározással, hogy ha kell, akkor akár az idők végezetéig várni fogok rá… 10 perc múlva aludtam is. ^^
Ez volt az első alkalom, hogy másképp álmodtam… Láttam őt, a kis boltban álldogált, szemét le nem vette a 17 éves Betsy Milcinson melleiről! Megcsalt! Becsapott! Még, ha csak álmában is…! Volt pofája elfogadni a labdámat, pedig azok biztos csak Betsy méretes domborulataira emlékeztették! Ennyit a férfinemről! Mind egyforma…
A hétvégén találkoztam vele újra, a Főtéren. Kezemben málna fagyi, ő pedig holmi földről szedett gazzal akart lekenyerezni… Kivillantotta a fogait – nyúlfogait, hogy pontosítsunk -, s valami olyasmiről makogott, illetve nyuszogott… hogy édes vagyok. Hah! Édes, mi? És Betsy? A következő pillanatban az arca találkozhatott a fagyimmal, hisz úgyis sejtettem, hogy azért jött, hogy kunyizzon belőle. Na, megkapta az egészet.
Persze, azóta „felnőttem”, s kihevertem ezt a csalódást… Meg még néhány másikat, amik az évek folyamán értek. Most komolyan… Hát lábtörlőnek nézek ki?!
Mindegy, remélem itt, a Mágusakadémián máshogy lesz…

Jellem:
Örököltem anyum életfelfogását, a legtöbb problémán én is csak kacagok, majd megoldódnak azok maguktól. De ettől sajnos, sokak számára nemtörődömnek tűnhetek, pedig csak próbálom meglátni a dolgok jobb oldalát is.
Szóval jobb napjaimon anyám lánya vagyok… Nyílt, olyasvalaki, aki imád társaságban lenni, akár ő a középpont, akár más valaki, olyan, akinek mindenkihez van egy kedves szava… De csak legyen esős az idő, s előjön belőlem orosz apám minden negatívuma: gunyoros riposztok, fennhordott orr, s mindenkiben hibát keresek, csak, hogy jobb színben tűntethessem fel magamat
Azaz, pont olyan összetett, s bonyolult vagyok, mint mindent tizenéves. ^^

Különleges ismertetőjel: -
Egészségi állapot/ betegségek: mint a makk
Külső: Anyám mélybarna, hullámos tincsei keretezik a fehér arcomat, amikre színt nagy ritkán csupán a zavar pírja hoz. Vékony karok, hosszú lábak, amiktől néha hihetetlenül esetlennek érzem magam… Talán az is vagyok. Zavar a magasságom is, 174 centi, ami igaz, hogy csupán olyan közepes… De így vagy alacsonynak, vagy túlságosan magasnak érzem magam, attól függően, hogy épp kivel vagyok együtt.
De a szemeim a legárulkodóbbak. Szürkék, de ha izgatott vagyok, esetleg hazudok, akkor a tanárok mostanában túl hamar rajtakapnak, hisz a lélektükreim bekékülnek, s szinte világítanak. Köszönet érte az anyatermészetnek!

Képesség: Álomjáró lennék, azaz legtöbbször tisztában vagyok a saját álmaim jelentésével, s az óvatlanok álmaiba is belekukkanthatok, ha úgy hozza kedvem… De sajnos, ezek veszélyesek is lehetnek rám nézve, hisz ha így álmodok, akkor ez nem használ annyit, mint egy egyszerű alvás, valamint, ami velem történik egy másik személy álmában az lehetséges, hogy nyomot hagy a valóságban is. Értsd: ha megsebesülök ott, akkor lehetséges, hogy a valódi világban is rajtam lesz az a sérülés…

Megjegyzés:
Még semmi.

Próbajáték:

- Ne! NEEEE! - *sikoltom, de tudom, hogy értelmetlen… Megragadom a férfi kezét, rángatom, hogy ne menjen közelebb, 13 éves testem minden erejét beleadom a szorításba. Mintha puszta kézzel akarnék kidönteni egy tölgyfát.
Végre felém pillant, a kék szemek rám villannak, de ez rosszabb, mint mikor semmibe vett… Hisz ez az ő álma, s ha tudomást vesz rólam, akkor olyanná válok, amilyennek ő lát, amilyennek ő gondol…
Már nem tűnök többnek hatnál, kezemben baba, arcom maszatos…*
- Apu kérlek… - *nyöszörgök, hisz ismerem ezt az álmot… Annyiszor ragadtam már itt… Annyiszor voltam kénytelen végignézni…
- Bújj el! - *susogja, erős, kérges keze egy másodperce az arcomhoz simul. Tudom, hogy fél. Fél, hogy az ellenségei itt is ránk találnak… S gyűlöli magát, hogy ilyen veszélybe sodorta Anyut… s engem…
Tovább lépked a ház felé… Az mi házunk és mégsem az. Beomlott a teteje, ismeretlen jel villog felette…*
- De még BENT vannak! Neee, kérlek, neee… Ne hagyj itt. - *Mindig próbálok mást mondani. Volt, hogy elmondtam, mit fog ott találni… Volt, hogy hazudtam… De még sosem vallottam be, hogy rettegek attól, hogy megint egyedül kell végignéznem… hogy egyedül kell maradnom a sötétben…*
- Nincs mitől… Majd én… - *de nem folytatja, hisz már túl jutott a kerti hintán, s ilyenkor szokott kilépni a házból az első…
Lehunyom a szemem, hogy kiszorítsam a felvillanó zöld, majd kék fényt… És itt az első változás. Csak zöld villanás érkezik, s egy tompa puffanás.
Egész testemben remegek, képtelen vagyok odanézni, anélkül is tudom, hogy mi történhetett…*
~Velem foglalkozott, s emiatt nem tudta kivédeni az átkot…~
*Elönt a pánik. Miért nem ébredtem fel? Miért vagyok még mindig itt?
Valaki megragad, a hűvös lehelet csiklandozza a nyakamat.*
- Mi van kicsikém…? Apuka itt hagyott?
*A sikoly a torkomra forr és…*

*… zihálva ülök fel az ágyban, izzadtság keveredik könnyekkel az arcomon. Ezredszerre is megfogadom, hogy soha, soha többet nem próbálok meg segíteni Apu rémálmain… elfeledkezve arról, hogy ezt minden évben megígértem...*