Harangtorony

Mufurx legigénytelenebb és legunalmasabb építménye a Rozsdás Torony. A falu lakói már számtalanszor benyújtották a követeléseiket a polgármesternek, hogy mielőbb bontassa le az ócska tornyot, de mindhiába. Szó se róla, a polgármester szívesen eltűntette volna Mufurx patyolat tiszta partjáról az ódon csúfságot, ám az valami ősi mágiának köszönhetően elpusztíthatatlan gyökereket eresztett a homokos talajba. Érthetetlen...
A Rozsdás Torony tonnás harangja minden nap, pontban éjfélkor megkondul kétszer - nem többször, és nem is kevesebbszer, mint kétszer. A harang teljesen dísztelen, csupán felső búbján van egy aprócska karcolat: egy név. Sally Belby neve. A falubeliek sosem találtak semmi feljegyzést arról, hogy ki lehetett ez a hölgyemény, ezért (jobb ötlet híján) elnevezték a harangot Sally-nek.
Úgy tartják, hogy mikor Sally megszólal, a tengeren keresztülcsónakázik egy fehér hálóinges leány gyöngyházfényű alakja. De ez csak a helyi szóbeszéd...

*A tengeren végigsöprő erős szél könnyeden csapkodja a hullámokat, melyek előbb lendületesen kinyúlnak a partra, aztán lustán visszahúzódnak. Nincs jó kedve az időnek, ám ez Ocober Yorkot cseppet sem izgatja. Dél óta a harangtoronyban gubbaszt, kavicsokat dobál, vagy a korhadt fába véseget illetlen szövegeket. Hajába folyton belekap a vad szél, de a legtöbb lánnyal ellentétben őt ez sem zavarja - rasztás tincsei mereven engednek a természet erőinek.
Tob már alig lát valamit a korai szürkületben, de az utolsó szitkozódó betűket még bevési a mellvéd lapjába régi bicskájával. Átkozottnak érez minden napot, amit az iskolában kell töltenie, s átkozottnak minden percet, amit a jól szituált, családos emberek társaságában.
Most, hogy végre tarthat egy kis szünetet, másoktól jó messze, felszabadult kissé. Nem bírja, ha parancsolgatnak neki, vagy ha elvárásoknak kell megfelelnie. Az éppen elég jó, és helyes, amit ő annak gondol.*
- Hülyék, ha azt hiszik, hogy tudnak rám hatni. Azt mondta az a Hyde, hogy itt jó helyem lesz, és majd minden megváltozik. Persze... én meg most másztam le a falvédőről. Így járok mindig, ha nem a saját fejem után megyek. Mostanra már szereztem volna annyi pénzt, hogy vehessek magamnak valami lakást, vagy mit tudom én. Vagy már rég messze utaztam volna. De ez? Mi ez? Itt tengetem a drága időmet. Ennyi koszos korcs között, ahelyett, hogy...
*Motyogását hirtelen elharapja. Mintha hallott volna valamit. Valami kaparászást. Persze a tengerparton sok a bogár, meg a patkány, lehet hogy csak erről van szó... egy állat motoszkál a sötétben.*
~Csak ne érezném a bőrömön, hogy figyel valaki. Ez már a paranoja első jele...~

*October háta mögött egy denevér húz el szárnycsattogtatva - közvetlenül ez után a lány lába mellett egy vinnyogó egér szalad el. A férfi hangtalanul változik át, s nesztelenül oson prédája háta mögé... Aztán egy jól irányzott, gyors mozdulattal elkapja Octobert, s nem engedi.*
- Ne kiálts... akkor csak rosszabb lesz, hidd el! Hagyd, hogy megharapjalak... utána már nem kell félned senkitől és semmitől, egyedül a Nap átkos fényétől... *noha ezt a lány nem látja, a férfi a lenyugvó Nap utolsó fénysugarai felé tekint, melyek pár másodpercen belül teljesen elenyésznek* - A sötétség lesz az otthonunk... jöjj velem, és boldog életre lelsz, hisz ez az, amire egész életedben vártál...

*Egy denevér elsüvít mellette, egy halálra szánt kisegér pedig előugrik rejtekéből. Hát ezek lettek volna a félelmetes hangok forrásai?
Nem... Tob érzi, hogy hátulról lefogják, s ő moccanni sem képes - valaki mögötte áll, és kéjesen sustorog a fülébe mindenféle értelmetlenséget. Harapás, Nap, élet...*
- Ne beszéljen életről, hiszen maga sem él!
*Préseli ki ajkai közt a szavakat, s igyekszik lehámozni a nyakáról támadója karját - sikertelenül. Ha amaz nem engedi el, félő, hogy Tob hamarosan megfullad...
Talán az egyre fogyó oxigén miatt, talán nem, de ahogy a nyakán érzi a férfi lehelletét, egy pillanatra elönti a testét, a vérét valami vágy. Kívánja, hogy fogak mélyedjenek az ereibe, hogy a vére cseppenként fogyjon el, ezzel egyidejűleg tűnjön el belőle minden élet. Hogy ne ismerje többé a szenvedést, a nélkülözést, a hiányt, az emberi lét gyötredelmét... hogy soha többet ne dobbanjon a szíve.*
- NEM!!

*A férfi eszelős módon felröhög, fejét hátraveti közben, szokásosnál is nagyobb és hegyesebb szemfogai elővillannak, és... elengedi Octobert. Továbbá fajának képességeit felhasználva meggátolja, hogy a lány megtámadja - egyszerűen nem lenne képes megmozdulni, ha meg szeretné próbálni (ez természetesen csak addig tart, amíg Octoberben ilyen hajlandóság van)*
- Imádok szórakozni az emberekkel... *szól derűs hangon, ami meglehetősen szokatlan egy vámpírtól* - Arról nem is beszélve, hogy ma már ettem, nem is olyan régen. *Fényt gyújt pálcája végén, s ha szembefordul vele, October megpillanthatja a férfi nemes vonású arcát, beszéd közben kissé elővillanó fogait, fekete, ám inkább már őszbe játszó haját (noha nem mondható öregnek a vámpír, inkább olyan 30-35 év körülinek, természetesen emberi időben mérve)*
- És kérlek, ne haragudj rám, de olyan rég éreztem már jól magamat! Remélem, nem fájt...

*October szorosan összezárja szemeit, s úgy készül a lecsapó marás okozta fájdalomra... ám az elmarad. Helyette a férfi leveszi róla a kezét. Erre aztán igazán nem számított. Megkönnyebbült, ám valami a fejében bosszúra sarkallja - de hogy miért nem tudja megmozdítani a lábát, az rejtély! Nehéz bakancsa még sosem hagyta cserben, ha arról volt szó, hogy elégtételt kell vennie egy-egy sérelemért. Most pedig egyszerűen nem engedelmeskedik neki. Olyan szívesen képen törölné ezt a nyugodt, derűs és tiszteletet parancsoló arcot, de nem megy.
Ahogy szíve hevesen kalapál, úgy kezd el nőni benne minden dobbanásnál a félelem. Nem, nem a fölébe tornyosuló férfi ijeszti meg; sokkal inkább az az érzés, amit az imént átélt. Hogy ilyen egyszerűen eldobná az életét... hogy szinte vágyta a halált. Akarta, hogy véget érjen, s még most is munkálkodik benne ez a különös kétely. Akar-e még élni? Vagy öröklétre kárhoztatva kényszerítené hatalmát az emberekre? Hiszen még most sem biztos saját magában... és a lehetőség még itt áll előtte, ebben a különc vámpírban testet öltve.*
- Miért csinálja ezt? Csak szórakozik az emberekkel... ennél sokkal többet tehetne. Magának hatalma van, hát miért nem él vele?
*A lány hangja méltatlankodva cseng, szinte már féltékenyen. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha a vámpír hozza meg a döntést helyette... ha gyorsan lecsap rá, aztán azt tesz vele, amit akar. Rossz, nagyon rossz, hogy ebben a kétes érzésben hagyja őt imbolyogni, egészen beleszédül... szemei előtt pedig apró, fehér fényfoltok kezdenek ugrándozni.*

- Ne ijedj meg - jól tudtam, hogy meg akarsz majd támadni, épp ezért különleges képességeimmel megakadályozom, hogy megtedd. Szóval amíg belém akarsz rúgni, nem fogod tudni mozdítani sem a lábad. *szól a férfi higgadtan, enyhén derűs stílusban, aztán felnevet, mikor October arról kérdezi, miért nem él a hatalmával*
- Most is élek vele, nemde? Továbbá... néha elrettent az uralkodás. Sokszor felmerül bennem, milyen lenne, ha hatalmam mindenkire kiterjedne, de jobban belegondolva... akiknek ilyen terveik vannak, általában elbuknak. *beszéd közben közelebb megy a lányhoz, így mondandója végére már ott áll, közvetlenül előtte* - De mi ez a keserűség a hangodban? Tán csak nem... hatalomra vágysz, hogy uralkodhass mások felett?

- Nem akarom megrúgni...
*Hazudja, ámbár idő közben a tehetetlenségtől egészen lelombozódott, s letett a revansról.*
- Ez nem így van. Tudhatná, hiszen Voldemort is visszatért, mikor mindenki azt hitte, hogy örökre legyőzettetett. Ha elég ravasz, megtarthatja magának a hatalmát. És hogy elrettenti magát? Akkor valóban nem alkalmas az uralkodásra.
*Tob érzi, hogy kezd kissé messze menni, ám már-már jól esik neki, hogy provokálhatja a férfit. Itt áll előtte pár centire, és kegyességről papol neki, holott olyan hatalma van, hogy seregeket irányíthatna a puszta gondolatával! Bosszantó a tudat, hogy ennyire alárendeltje lehet valakinek. Még ha szabad akaratából cselekedhet is...*
~ De igen... hatalmat akarok mások felett, hogy ne legyek többé ilyen elveszett. Jelentéktelen. Gyenge.~
- Majdnem... csak azt akarom, hogy végre legyenek kilátásaim az életben. És hogy végre komolyan vegyenek. Célokat akarok, és eszközöket, melyekkel véghez vihetem őket. És nehogy azt higgye, hogy bármi is eltántorít, ha egyszer elhatározok valamit!
*Nem is tudja, hogy miért mondta az utóbbit. A férfi még egészen jóindulatú volt vele, nem volt szükség a bátorsága bizonygatására. Ám a vámpír derüs nyugodtsága egyre csak bosszantja őt. S közben egyre vadabbul forog vele a világ; meg kell kapaszkodnia a mellvédben, hogy el ne vágódjon.*
- És csak azt ne mondja nekem, hogy patkányok vérén él, mikor... mikor nyitva áll maga előtt a világ...

~ Hmmm... okos, intelligens, ámde egy kissé megkeseredett lány... Vajon mitől? Ilyen fiatalon... ~ *morfondírozik a férfi, a lány arcát fürkészve, majd felnevet egy kissé, bár kevésbé őrülten, mint annakelőtte*
- Patkányvéren? Ugyan már! Csak a friss emberi vér képes jóllakatni egy vámpírt! *élvezettel beleszimatol a levegőbe, mintha valami nagyon finomat érezne (azt is érzi: előző áldozatának szagát), ám mikor észreveszi, hogy October nincs túl jól, odaugrik hozzá (ami lássuk be, nem semmi, mivel nagyjából 10 cm-re állnak egymástól), és aggódva szól...* - Valami... valami baj van? Nem nézel ki túl jól... Gyere, ülj le ide... *ha a lány hagyja, segít neki leülni a földre* - Azt hiszem, jobb lenne megkeresnünk Miss Lixfise-t, nem gondolod?

~ Ha még egyszer felvihog, akkor tényleg belerúgok. És nem érdekel, hogy nem lehetséges, akkor is széttépem!!! ~
*Ám további gondolatbeli verekedésre nincs ereje, hiszen a lábai már nem tartják meg testét. Érzi, ahogy előbb megremenek, majd egész egyszerűen összecsuklanak. Ha a férfi nem kapta volna el idejében, nagyot koppant volna a fapadlón. Az apró foltok a szeme előtt megnőttek, s egybemosódtak. A lány már nem lát semmit, csak a tejfehér köd lengedezi őt körbe, és csak az idegesítő zúgást hallja. A férfi utolsó mondata még bekúszik a tudatába, de csak mint üres szavak; az értelmüket már nem fogja fel.
Nagyon kellemes. Kellemes érzés így, elernyedve, s a tudatot messze elhagyva feküdni valahol, nem is számít, hogy hol. Se idő, se tér nem létezik, nincsenek személyek, problémák, semmi... csak a kikapcsolt agy, a szív egyenletes dobogása, és a félrebillent fejet tartó, hófehér, kecses nyak... s a nyakon lüktető erecske... *

- Ó te jó ég... Na, hát hiszen még a nevét se tudom! *dühöng, majd megpróbálja enyhe rázogatással felébreszteni Octobert* - Ébredj fel... ne... *a mondat félbeszakad, amikor a férfi tekintete elé beúszik a "hófehér, kecses nyak, s a nyakon lüktető erecske"... S ekkor Myrddin Alberic Igraine, mintha csak valami ősi ösztönnek engedelmeskedne, kivillantja, az átlagnál hosszabb és hegyesebb szemfogait, s közelebb hajol a lányhoz... Már szinte eléri a bőrt szájával, mikor hirtelen megdermed. Beleszimatol a levegőbe, s feláll az ájult lány mellől. Összevonja szemöldökét, majd tőle elég szokatlanul, meglehetősen kimért hangon szól bele az éjszakába.*
- Arcfus, tudom, hogy itt vagy, ne is próbálj meg elrejtőzni! Érzem a szagodat! *Az emlegetett alak ekkor láthatóvá válik, kis füstfelhő kíséretében.* - Nem tudnál kevésbé látványos módon megjelenni? Elvégre csak egy szolga vagy...
- Nézd, Uram... ahogy mondtad, csak egy szolga vagyok! Hadd legyen valami kis örömöm is az életben...
- Örömöd az életben? *kacag fel Myrddin* - Miféle életben? Kilencven éve halott vagy, ha jól tudom! És most takarodj haza... ki engedte meg, egyébként is, hogy utánam szaglássz? Mi? *Arcfus már válaszolna, de Myrddin elgondolkodva feltartja mutatóujját* - Hasznomra lehetsz viszont... vigyél hírt a kastélyba. Keresd meg Amythia Lixfise-t, a javasasszonyt! Szólj neki, hogy szükség lenne rá, mivel az egyik diák elájult... Indulás! *kiált rá a gnóm kis emberkére, majd visszatér, hogy ellenőrizze, javult-e valamit October állapota*

*Halk hangok a távolból... csak duruzsolás, nem érti, miről beszélgetnek. Mert hogy ketten vannak, ez biztos. Tob erőt vesz magán, s kinyitja a szemét. Előbb csak egy homályos maszatot lát, de másodperceken belül kirajzolódik Myddrin ridegkék szeme, ami ugyancsak közelről bámul bele az övéibe. Ettől kis híján a frász jön rá, és automatikusan a nyakához kap.*
- Magát aztán tényleg nehéz kiismerni. Nem viselkedik valami vámpírosan, mondták már?
*Beszéd közben feltápászkodik a földről, de még most sem hagyja abba a pimaszkodást.*
- Megkérdezhetem, hogy miért szórakozik az emberekkel, ha még csak meg sem kajálja őket? Méltó viselkedés ez a fajtájához? Ezt csak kíváncsiságból kérdezem... egyébként Tob vagyok. És... kösz... tudja, hogy elkapott...

- Na, hála... *könnyebbül meg a férfi, mikor October magához tér* - Már komolyan azt hittem, hogy meghalsz, vagy valami. És ne aggódj... nem akartalak megharapni. ~ Amit nem tud, az nem fáj neki... pedig ha tudná, hogy ha Arcfus két másodperccel később érkezik, már az öröklétben örömködhetne...! ~ - Tudod, Tob, ma már ettem épp eleget. Ó, egyébként Myrddin Alberic Igraine vagyok, az ... iskola egyik tanára. *megköszörüli torkát, s közben kezet nyújt* - S hidd el... tudok úgy viselkedni, ahogy fajom képviselői szoktak... Vszont... Mit szólnál, ha visszamennénk a kastélyba? Az előbbi ájulásod nem volt épp túl szívderítő... Még szerencse, hogy az egyik szolgám megjelent - noha nem kértem -, így el tudtam küldeni a javasasszonyhoz, hogy készüljön fel érkezésünkre. *A férfi indulásra készen áll, csak October jelére vár*